A klímaváltozásról szóló politikai egyetértés összeomlása

Amikor az Egyesült Királyság 2019-ben elsőként vállalta, hogy 2050-re nettó nullára csökkenti a szén-dioxid-kibocsátását, a brit parlament tagjai között szinte egyetértés volt, így a döntést szavazás nélkül, egyetértésben fogadták el. Azóta azonban jelentős politikai változások mentek végbe, és a klímaváltozással kapcsolatos konszenzus szétzilálódott. A nettó nullás cél elérése immár politikai megosztottságot okoz a brit politikában. A Munkáspárt például egy újabb határidőt tűzött ki, amely szerint 2030-ra tiszta energiát szeretne elérni. A Zöldek és a Liberális Demokraták is gyorsabb nettó nullás célokat tűztek ki, míg a Konzervatívok lassítanak a politikájukon, sőt, először egy mainstream párt, a Reform UK, nyíltan megkérdőjelezte a nettó nullás cél szükségességét. Még Tony Blair, egykori Munkáspárti miniszterelnök is megjegyezte, hogy a jelenlegi globális megközelítések nem működnek, bár később tisztázta, hogy intézete támogatja a kormány céljait.

A 2019-es célkitűzés óta a klímaváltozással kapcsolatos közérdek élénken megnyilvánult, hiszen ezrek vettek részt az Extinction Rebellion tüntetésein, és Greta Thunberg, a fiatal aktivista, akinek hangja világszerte hallható volt, még a parlamentben is felszólalt. Luke Tryl, a More in Common közvélemény-kutató szakértője szerint azonban nem tapasztalt jelentős csökkenést az emberek klímaváltozással kapcsolatos aggodalmában vagy a nettó nullás cél támogatásában, még ha nem is látunk embereket az utcán. A beszélgetések fókusza azonban megváltozott, a megélhetési költségek növekedése és az ukrajnai háború miatt a kérdések inkább arra irányulnak, hogy ezek hogyan érintik az emberek pénzügyi helyzetét, és vajon biztonságosabbá teszik-e az országot. A vita egyre polarizáltabbá vált a bal- és jobboldal között, a Munkáspárt és a Liberális Demokraták szavazói számára a klímaváltozás a legfontosabb három témakör egyike, míg a Reform párt szavazói inkább ellenszenvvel viseltetnek a nettó nullás cél iránt, de motiváltságuk alacsonyabb: kutatások szerint csak tízből egy ember szavaz a Nigel Farage vezette pártra a nettó nullás cél miatt.

A politikai osztály megosztottsága sokkal mélyebben érinti az úgynevezett „elit szintet”, mint a közvéleményt. A Reform párt megerősödése nyilvánvalóan hozzájárult a klímapolitikai diskurzus felerősödéséhez, mivel a „nettó hülyeség” kifejezés a kampányuk egyik központi ügye lett. Richard Tice, a párt alelnöke úgy véli, hogy a közelmúlt politikai választások során az emberek a megélhetési költségekről beszéltek, és az energiaköltségek emelkedésének hatásait nem lehet figyelmen kívül hagyni. Tice szerint az emberek fokozatosan tudatára ébrednek a helyzet komolyságának, mivel a költségek emelkedése és a munkahelyek megszűnése egyre több embert érint.

Adrian Ramsay, az Angliai és Walesi Zöld Párt társelnöke aggasztónak tartja a konszenzus szétesését, és úgy véli, hogy a pártpolitika felelős ezért. Szerinte a politikai spektrum bizonyos részei politikai futballá akarják silányítani a klímaváltozással kapcsolatos kérdéseket, de szükséges, hogy a politikai vezetők és a választók egyaránt érzékeljék, hogy a klímaváltozás elleni intézkedésekbe be kell vonni a közönséget. Ramsay hangsúlyozza, hogy a klímaváltozás ügyét úgy kell kezelni, hogy az emberek részesedjenek benne, és a zöld lehetőségeknek olcsóbbnak kell lenniük, mint a hagyományos alternatívák.

A politikai diskurzus polarizálódása részben az Egyesült Államok politikai mintáinak átvételét is tükrözi. Pippa Heylings, a Liberális Demokraták nettó nullás képviselője szerint a visszautasítás részben a „nagy olaj- és gázipar” befolyására vezethető vissza, amelyet Donald Trump idején bátorítva érzett. A konzervatívok politikája is megváltozott a 2050-es cél kitűzésétől az előző Boris Johnson-féle zöld célokkal összhangban, a Rishi Sunak által bevezetett lassításig, végül Kemi Badenoch vezetése alatt a cél teljes elhagyásáig. Badenoch az 2050-es terveket „lehetetlennek” nevezte, és hangsúlyozta, hogy szükséges új terveket kidolgozni a környezeti problémák kezelésére anélkül, hogy az Egyesült Királyság gazdasága csődbe menne.

A Munkáspárt pozíciója a klímaváltozás kezelésében általánosan támogatott, de a párt szélesebb körében vannak, akik figyelmeztetnek, hogy a nettó nullás cél támogatása feltételes lehet. A szakszervezetek egyre hangosabban szólalnak meg arról, hogy a zöld energiára való átállás során meg kell védeni a munkahelyeket. Az Unite szakszervezet kijelentette: „Ha ezt nem sikerül megoldani, a Munkáspárt nem számíthat a munkavállalók támogatására a nettó nullás tervükhöz.” A nettó nullás cél 2050-re vonatkozó jogszabályi kerete jelenleg megvan, de a Munkáspárt 2030-ra vonatkozó „tisztább energia” célja belső vállalás, ami időről időre felveti a kérdést, hogy vajon ez megvalósítható-e. A kormányforrások határozottan állítják, hogy a párt elkötelezett a cél iránt, és már eddig is jelentős befektetéseket tettek.

Egyes Munkáspárti források, akik támogatják a célokat, úgy vélik, hogy az új miniszterelnök is elkötelezett a tisztább energia iránt, és az összefonódik a kormány növekedési politikájával. Figyelmeztetnek arra is, hogy bármilyen célcsökkentés megrendítheti a külföldi befektetők bizalmát. John McTernan, volt Munkáspárti tanácsadó azt állítja, hogy a tiszta energia iránti elkötelezettség megőrzése kulcsfontosságú a kormány politikai túléléséhez a következő választások után. „A Munkáspártnak szilárdnak kell lennie ebben, mert ez egy választási ígéret, és mert ez megkülönböztető pont a jobboldali pártokkal szemben.” McTernan hangsúlyozza, hogy a pártnak nagy ígéreteket kell tennie, és a nehéz döntéseket is vállalnia kell, különben a választók elveszíthetik a bizalmukat a zöld politikájuk iránt. A zöld célokkal kapcsolatos elköteleződés visszahúzódása komoly veszélyekkel járhat, figyelembe véve, hogy a politikai tőke és a gazdasági remények is függenek tőle.

Forrás: https://www.bbc.com/news/articles/cx20znjejw1o